Élménybeszámolók, írások, kedvcsinálók útjainkról, utazásainkról.
2011-11-22 Január hava a Kilimandzsáró hava - második rész
Minden évben sok ezren vágnak neki a Kilimandzsáró megmászásának, hogy 4-5 nap kemény menetelése után ott állhassanak Afrika tetején, 5895 méteres magasságban, az Uhuru-csúcson. Ez a többségnek sikerül is, akklimatizáció függvényében jól, vagy kevésbé jól érzik magukat a csúcsrégióban, de az erőnlétből általában ennyire futja, a többség siet is lefelé. Pedig érdemes lenne még egy keveset maradni. Maga az Uhuru csúcs ugyanis a külső kráterperemen található, s az itt megforduló túrázóknak talán csak egy százaléka, aki megteszi azt a kis kitérőt, ami a Kilimandzsáró központi kráteréhez visz el, döbbenetes jégtömbök között átkelve. Idén januárban helyi vezetőnkkel, Vicent barátommal lejártuk az útvonalat, amit ezentúl be is iktatunk az alap programba mindazok számára, akik éreznek még elég erőt és lendületet magukban az amúgy is kemény és megterhelő csúcsnapon, hogy belekukkantsanak a Kili kráterébe és testközelből megtapasztalják a Kilimandzsáró havát... Talán az utolsók között...
Mert bizony, ahogy már az előző cikkben is írtam róla, rohamosan fogynak el Afrika csúcsán a gleccserek, s néhány éven belül végleg eltűnik a “Kilimandzsáró hava”... Ha leereszkedünk a Reusch kráterhez, igazándiból akkor értjük meg, hogy miért. Közel 6000 méteres magasságban járunk, a levegő jeges, de a tűző Nap sugarai felmelegítik a fekete vulkáni hamut, amiben taposunk, s az egykoron összefüggő, hatalmas jégmező egyre jobban elaprózódik. A 30-50 méteres, függőleges jégfalak óriási robajjal omlanak alá. Az így összetöredezett, apró jégdarabokkal már jóval könnyebben végez a Nap is, amelynek sugarait amúgy visszaverné a fehér jégfelszín... Alulról olvad el a Kilimandzsáró jégmezője!
A Reusch-kráterhez vezető utunk során a Furtwangler gleccser elaprózódását figyelhetjük meg, s az alig pár évvel ezelőtti fotókkal összevetve is jól látszik már a különbség, s az olvadás rohamos mértéke! A folyamat exponenciálisan gyorsul. Egyrészt a mind töredezettebb jégmezővel sokkal könnyebben végez a Nap, másrészt a mind nagyobb felületüvé váló vulkáni homokmezőkről a gyakran süvítő szél is egyre jobban be tudja teríteni finom, fekete vulkáni hamuval a gleccserek tetejét. Így az már nem bírja ugyanúgy visszaverni a napsugárzást sem, az olvadás felülről is jóval hatékonyabban zajlik. Ezért fogyhat el 2015-2020-ra végleg a Kilimandzsáró hava... ami persze a gleccsereket jelenti. Hó ezután is lesz, lehet majd rajta, havazás ebben a magasságban bármikor előfordulhat, de a lehulló 5-10 cm hó könnyen elpárolog, elolvad a napsugárzás hatására, így az egyik nap még hófehér csúcs pár nap alatt újra teljesen fekete lehet, ha az “örök hó”, azaz a jégsapka már hiányzik.
A porral, a finom vulkáni hamuval való küzdésre persze nekünk is fel kell készülni, ha erre az extra 1-2 órás kitérőre vállalkozunk! Egy jó maszk, avagy kendő nélkülözhetetlen, amivel az arcunkat eltakarjuk, egy jó napszemüveggel pedig a szemünket védjük a néha ránktörő porvihartban. A laza vulkanikus talajon haladni sem egyszerű, nem elég a légszomj, minden lépessel meg kell küldeni a belső krátemperemre vezető kapaszkodón.
A látvány persze megéri a küzdést. S itt értjük meg igazán a Kili dimenzióit is: kráter a kráterben! Ezt nem lehet látni az Uhuru-csúcsról, ide el kell zarándokolni, hogy beletekinthessünk az alvó vulkán szívébe, s lássuk a belső kráterfalon füstölgő fumarolákat, a mai napig aktív kénkigőzölgéseket. Lehet, hogy itt és most értünk csak a csúcsra igazán? :)
A Reusch-kráterba persze már leeereszkedni mi sem fogunk, hisz ereszkedésből még amúgy is rengeteg vár ránk a nap folyamán. Rrövid fotózkodás után ideje lesz indulni lefelé. A Mweka-táborig még közel 2800 méternyi ereszkedés vár ránk, de az ózondús levegő kétségtelenül csábító, meg az erdőszéli kalyibában árusított Kilimanjaro sörök is azok. Ott már nyugodtan fogyaszthatjuk. Mert megérdemeljük! :)
Ha érdekel ez a túra, 2012 januárban és februárban is indulunk! Bevállalod?
Írta, és a képeket készítette: Szabó Szilveszter
Utunk: Kilimandzsáró, Ngorongor, Zanzibár
2011-09-23 Thaiföld, mosolyország :) - második rész
Következő nap hosszú utazás melynek végén egy csodálatos, fehér homokos, zöldellő sziklákkal övezett tengerparton pihenhetjük ki magunkat.
Reggel indulás egy kis evezésre a mangrove mocsárba. Először a nyílt tengeren evezünk, próbálgatjuk az evezőket, kajakokat, majd lassan belapátolunk a hatalmas, a buja trópusi vegetációval borított sziklák közé. Lassan haladunk, odafigyelve az itt is potyát leső majmokra. Lassan beérünk a mangrovefák közé, pontosabban a sziklafa és fák közé, mivel maguk a fák között lehetetlen volna kajakkal haladni, de bárhogy másképp is, olyan sűrűn állnak szétágazó gyökereikkel, a sekély vízzel borított iszapos talajon. Belapátolunk egy függőleges sziklafalakkal határolt lagúnába, a falakat növények borítják, liánok, indák lógnak a víz felé.
   Phang Nga városának közelében fekvő kikötőből indulunk a Phang Nga-öböl felfedezésére. Először a part melletti mangrovemocsarat járjuk be. Itt széles csatornák vezetnek keresztül kasul a sziklák és a part között elterülő mocsaras területet borító fák között. Kiérünk a fák közül a nyílt tengerre, ahol az Andamán-tenger türkizkék öblében mészkősziklák és szigetek százait találhatjuk ameddig a szem ellát. Fantasztikus formákat, alakzatokat, alagutakat, üregeket, barlangokat látunk utunk során. Ebéd után rövid fürdőzés, és következik a környék leghíresebb szigete, amely James Bond sziget néven vált ismertté, mivel itt forgatták „Az aranypisztolyos férfi” című filmet. Az apró, eredeti nevén Ko Tapu sziget egyik öblében elképesztő formájú, kissé kucsmagomba (vagy inkább szög) szerű szikla emelkedik kb. 20 m. magasra.   Indulás vissza a kikötőbe, de előbb megállunk Ko Panyi cölöpökön álló halászfalvánál. Itt egy szikla tövében cölöpökön álló házakban telepedtek le muzulmán maláj halászok. Van itt minden ami egy sima szárazföldi faluban is, iskola, focipálya, két mecset, boltok. Iszunk egy üdítőt (iszlám faluról van szó, így alkohol kizárva), megkóstoljuk a furcsa ételeket, majd visszahajózunk a kikötőbe. Következő nap kiautózunk a város melletti Sa Nang Manora parkba. A bejárat után kezdődik a sűrű őserdő és egy sor mészkőlépcsővel tagolt, hideg, zöld vizű kisebb vízesés, melyek közül néhánynak fürdésre alkalmas medencéje is van. Egy kis patak mellett halad az ösvény, néha kidőlt fákon, kissé rozoga átkelőkön kelünk át a vízen. Rattanpálmák, hatalmas fák, melyek koronája a magasba vész, sűrű aljnövényzet, lelógó liánok (lehet hintázni:)), moha lepte hatalmas gyökerek, és sziklák, kisebb - nagyobb barlangok kísérik utunkat. Következő nap rövid utazás után egy félszigeten található Railay Beach strandon kötünk ki, ahol megnézzük az egyik sziklatömb belsejében található lagúnát. Ehhez először egy meredek, köves, vörös trópusi földdel borított ösvényen kapaszkodunk fel, ahol kötél segít a kapaszkodásban. A szikla tetején sűrű erdőben pár perc gyaloglás után elérünk egy kilátópontot, ahonnan fantasztikus a kilátás az egész félszigetre, hatalmas sziklákkal, pálmákkal, strandokkal. Most jön az izgalmasabb rész, amikor az erdőben leereszkedünk a lagúnához. A sziklafalak közötti sűrű erdő olyan, mintha a Jurassic Parkban járnánk, majd függőleges szakaszok következnek, ahol egymást biztatva, segítve, és a lelógatott kötelekbe kapaszkodva jutunk le. Így érjük el a kerek tavat, égig érő, függőleges sziklafalakkal övezve, melyeken burjánzik a trópusi növényzet, zöldellnek a bokrok, lógnak a liánok. Következik egy hajókirándulás sznorkellezéssel – légzőcső, búvárszemüveg. Megnézünk pár szigetet, ahol zavartalanul merülhetünk a korallok közé. Fehér homokos partoktól pár méterre már ott vannak a korallok, elképesztően változatos formák, színek, és halak tömege. Természetesen sünök, uborkák, kagylók is letelepednek a tengerfenéken, rákok mászkálnak, bohóchalak, papagájhalak, és rengeteg egyéb sokszínű hal úszkál körülöttünk. Ki magányosan, vagy kisebb-nagyobb csapatban, de némi szerencsével akár nagy halrajt is láthatunk. A Csirke szigetnél, amelyen egy tényleg csirkefej formájú sziklaalakzat emelkedik, hajóról merülünk, beúszunk sziklafalak víz alatti üregeibe, élvezzük a látványt. Következik Phi Phi szigete. Itt ismét hajókirándulás következik, amely során körbehajózzuk a két Phi Phi szigetet, természetesen több megállóval, hogy fürödjünk és sznorkelezzünk. Szűk kis öblök, amelyekben még part sincs, így hajóról merülünk, majd jön a Majom öböl, ahol nem árt vigyázni a pofátlanul lopkodó majmokkal. Innen irány Phi Phi Leh szigete, ahol többek között megnézzük a Maya-öblöt, ahol a Beach című filmet forgatták. Sok kirándulóhajó áll meg itt, és nem véletlenül. A majdnem félkör alakú öböl vize kristálytiszta, világoskék, a strandja csillogó, fehér homokos, és hatalmas sziklafalak veszik körbe. Tényleg olyan mint a paradicsom. Vagy egy bounty reklám:). Továbbhajózunk egy csöndes lagúnába, majd a nyílt tengeren élvezzük a naplementét, miután indulás vissza, hogy az utolsó esténken kiélvezzük a helyi atmoszférát. Másnap komppal vissza Phuketre, ahonnan repülővel visszatérünk Bangkokba. Véget ért ez az álomszerű nyaralás a télben, jön még a hosszú repülés vissza, de még sokáig fog tartani az akklimatizálódás a téli hétköznapokba. Utunk: Thaiföld
2011-09-23 Thaiföld, mosolyország :) - első rész
Thaiföld. Egy ország, ahol minden megtalálható, ami egy tartalmas utazáshoz szükséges. Egzotikus szépségű trópusi szigetek, tengerpartok, a parttól pár méterre felejthetetlen élővilág. A természeti látnivalók mellett a keleti kultúra, gyönyörű építészeti emlékek, a buddhista Watok sokszínűsége teszi Thaiföldet Délkelet Ázsia egyik leglátványosabb országává, ahol az emberek hihetetlenül barátságosak, és tényleg szinte mindig mosolyognak:). Érkezés Thaiföld nyüzsgő, fülledt fővárosába, a felhőkarcolók, és utcai kifőzdék, sikátorok és csodálatos paloták közé. Közvetlenül szállásunk mellett a kifőzdék, éttermek, egy és több csillagos szállások, sikátorok, árusok, hajnalig nyitva tartó bárok között élvezhetjük a hamisítatlan bangkoki nyüzsgést. A Királyi Palota több épületből áll, elképesztően díszes, aranyozott sztúpák, színes mozaikokkal kirakott falú épületek, szobrok. Elsőre csicsásnak, ízléstelennek tűnik a színek, formák kavalkádja, de valójában harmonikus és szép az egész, de az én szememnek hosszabb ideig mégis sok a szín. Itt van többek között a Wat Phra Kaew, a Smaragd Buddha
Temploma ahol az ország jólétének záloga, egy kb. 45 cm. magas ülő Buddha jade szobrocska foglal helyet.
Pár percnyi sétára jön Wat Pho, a Fekvő Buddha. Itt tekinthetjük meg a világ legnagyobb, fedett épületben található Buddha szobrát. Lenyűgöző látvány a hatalmas, tiszteletet parancsoló 46 m. hosszú aranyozott szobor.
Innen átkelünk a Cha Praya folyó nyugati partjára a Hajnal Templomhoz. A templom megmászása után fogunk egy long tail boat-ot és felfedezzük a folyó nyugati partján elterülő csatornákat, ahol cölöpökön álló házak között hajózunk, utcák helyett csatornák, garázs helyett csónakház. Mindenféle házak, a düledező viskóktól a csili-vili palotákig, kórházak, úszó piac, és ha szerencsénk van varánuszt is láthatunk.
Következő nap reggeli után irány Bang Pa In, a Chakri királyi dinasztia uralkodóinak nyári rezidenciája. Egyenletesen nyírt füves területek, kis tavak, kövér teknősökkel, halakkal, ahol érdekes látvány egyveleg az építészeti stílusok keveredése. Vannak itt thai stílusú tetejű épületek, kínai templom, csillagvizsgáló, kis paloták, melyeket mintha a XIX. századi Európából hoztak volna, európai és thai bútorokkal, közben ragtime szól a hangszórókból.
Ayutthaya ma csak egy város, de valamikor a második thai királyság valamikori fővárosa volt. Annak ellenére, hogy az egykori épületeket körül öleli a modern Ayutthaya, és már viszonylag kevés romos épület maradt az utókor számára, könnyen el lehet képzelni, hogy micsoda gazdagság lehetett itt egykoron. Folyók által körülvett, teljes belvárosi rész palotákból és templomokból állt, amely sokkal kisebb mint Angkor vagy Bagan, de megkapó hangulata van Ayutthayanak.   Következik Kanchanaburi a Kwai folyó partján. Megnézzük a Tigris Templomot, ahol valamikor néhány szerzetes a befogadott a dzsungelben árván maradt tigriskölyköt, majd egyre többet, hogy felneveljék, vagy idővel visszaengedjék őket a vadonba. Mára a tigrisek mutogatása, simogatása jól működő turista látványossággá vált. Futószalagon viszik a turistákat a kikötözött, és állítólag nem elkábított tigrisekhez simogatásra és fotózására. Délután jön az etetés. Teherautóról szórják le az édesburgonyát vagy más takarmányt az útra, és elképesztő mennyiségű állat sereglik össze, hogy jóízűen lakomázzanak. Van itt szarvasmarha, némelyik baromi sovány, vaddisznók kondákban, szarvas, teve, kecske, kakas, páva. Este Kanchanaburiban megnézzük a híres hidat a Kwai folyón, melyet a Thai Államvasutak mind a mai napig használnak. Járda nincs a hídon, így a sínek között lehet sétálni, de nem kell aggódni, a vonat nagyon lassan halad, marad idő kilépni kis erkélyekre, hogy elengedjük a szerelvényt.
Jön az Erawan Nemzeti Park. Az erdőben felűről lefolyó víz hétlépcsős vízesés rendszert alakított ki a mészkősziklák között a trópusi erdőben. Ez a hét a legnagyobb vízesés, de rengeteg kisebb zúgó, medence található a fák között. A lombok között sunyi majmok bujkálnak, kajára pályázva. Itt lehet mászkálni a fák közötti ösvényen, a sekély vízben, fürdeni a medencékben, beállni a vízesések alá egy kis hidro masszázsra, kicsit odébb élvezni ahogy a halak harapdálnak, letisztogatják bőrünket az elhalt hámsejtek elfogyasztásával.    Jön az elefánt fürdetés. A magas folyóparton békésen álldogálnak az ormányosok, felkapaszkodunk az hátukra, pontosabban nyakukra, mögöttünk az elefáni gondozójával. Leballagunk a vízhez ahol a sekély részben az ormányosok először isznak, majd nyomás be a mélyebb vízbe, ahol vidáman dobálják magukat, merülnek le a víz alá, így nem egyszerű a hátukon maradni. Leesünk, visszamászunk, leesünk, visszamászunk, nagyon élvezzük mi is, az elefántok is. Hol egyedül, hol ketten – hárman ülünk egy háton, aki lecsúszik, annak segítenek a többiek, kiabálás, nevetés mindenfelől. Miután kilubickoltuk magunkat, vakargatjuk az elefántokat a fülük alatt, akik gondozójuk utasítására cuppanós puszit nyomnak ormányukkal a hátunkra, nyakunkra.  Következik a II. Világháború idején a japánok által épített burma – szingapúr vasútvonal „halálvasútnak” nevezett szakasza. Itt, a meredek sziklafalban, magasan a part felett alakították ki a vasútvonalat, közel 16 000 szövetséges hadifogoly, és számtalan thai, kínai és más nemzetiségű fogoly élete árán...
2011-09-08 Január hava a Kilimandzsáró hava
Az Egyenlítőtől 340 km-re délre, fenségesen emelkedik a környező szavannák fölé Afrika emblematikus vulkánja, a Kilimandzsáró. Túrázók ezrei vágnak neki minden mászószezonban, hogy átlag 4-5 napos menetelés után elérjék a Fekete Kontinens legmagasabb pontját, az 5895 méter magas Uhuru-csúcsot, s testközelből élhessék át, ahogy a felkelő Nap fénye bearanyozza a kráterperem döbbenetes gleccsereit. És ha így akarnak tenni, igyekezniük is kell. Az alig 100 éve még közel 12 km² kiterjedésű jégsapka napjai ugyanis meg vannak számlálva. Évről-évre szemmel látható a jégnyelvek zsugorodása, és számítások szerint 2015-2020 között végleg eltűnik a “Kilimandzsáró hava”.
 A csúcsrégiót már csak foltokban beborító gleccserek kétségtelenül a Kili fő látványosságai. A hegy lábától ugyan csak apró, fehér foltoknak tűnnek a Kibo szélesen elterülő vulkáni kúpján, de ha végre ott állunk Afrika tetején, a több tíz, helyenként még akár 30-40 méteres jégfalak lábánál, döbbenten tapasztaljuk meg a méretarányokat. A napsütésben kékesen csillámló jégtömbök, mint óriási katedrálisok tornyosulnak fölénk. Keletkezésük az elmúlt 10-12.000 évre tehető. Előtte tízezer éveken át a Kibo ugyanúgy jégsapka nélkül magasodott, ahogy az néhány év múlva ismét történni fog.
  A “Kilimandzsáró hava”, mint fogalom, nem csak Hemingway által vált ismertté. A csúcsot borító jégsapkához számos legenda kapcsolódik, de végső soron az óriásvulkán neve is a “fénylő jégnek” köszönhető. A környéken élő chagga törzsek nyelvében a “kilima” szó jelentése hegy, míg a “jaro” a jeget, avagy a jég ördögét jelenti. A szintén környékbeli maszájok nyelvén a “njaro” fényességet, a “kilima” ugyancsak hegyet jelent.
 Amikor 1848 májusában a német misszionárius, Johannes Rebmann első európaiként megpillantja a csúcsot és cikket ír róla, az európai tudományos körök képtelenségnek tartják, hogy az Egyenlítő környékén hóborította hegyek lennének. Csak 15 évvel később, egy kimondottan e célból indított expedíció bizonyítja be ezt. 1887-ben a magyar gróf, Teleki Sámuel az első, aki a hegyen eléri az 5000 méter fölötti magasságot, egészen 5310 méterig, az akkori hóhatár fölé jut, de a magashegyi betegség miatt visszafordulni kényszerül. Végül 1889-ben a német Hans Meyer és az osztrák Ludwig Purtscheller állhatnak elsőként 5895 méteren, a kráterperem legmagasabb pontján. Az örök hó és jég félelmetes birodalmába felkapaszkodni a helyiek szemében persze mindig is vakmerő tettnek számított, amiért akár az életével is fizethet az ember... Az élet furcsa közjátéka, hogy Hans Meyerék helyi vezetője, a chagga törzsből származó Yohana Lauwo csak 1995-ben, 106 évvel a sikeres csúcsmászás után húnyt el a Kili déli lejtőinél található Marangu településen, 127 éves korában! Neki szinte már örök életet kölcsönöztek az Istenek...
 1987-ben megnyitják a Kilimandzsáró Nemzeti Parkot, majd a Kili 1989-ben felkerül az Unesco Világörögségek listájára. S hogy mennyire nehéz a csúcsra jutni? Nos, a park megnyitása utáni első években 4000-6000 túrázó vágott neki a csúcs megmászásának, alig 20%-os sikerességi aránnyal, azaz alig minden 5. vállalkozó jutott csak fel. Azóta ez az arány sokat javult. Napjainkban a legkönnyebbnek számító Marangu (Coca Cola)-úton 65-70%, a valamivel technikásabb, de jóval látványosabb és jobb akklimatizációt biztosító Machame (Whisky)-úton ez az arány 75-80%. Ezeket a mutatókat perszejelentősen rontják az olyan angolszász diákcsoportok, akik úgymond egy könnyed osztálykirándulás keretében próbálkoznak meg a csúcsrajutással, minden különösebb rákészülés nélkül. Ők azok, ahol ma is jóval 50% alatt van az eredményesség. Ezzel szemben az olyan túracsapatok, mint pl. az Eupolisz túrázói is, akik hónapokon át, de gyakran már évekre előre készülnek a megmérettetésre, rendszerint hozzák a 100%-hoz közeli sikerességi mutatót. Eddigi hat csapatunk kereken 60 tagjából mindenki ott állhatott Afrika csúcsán! :) Egy Kilimandzsáró program általában nem "csupán" Afrika legmagasabb pontjának megmászásáról szól. A kapcsolódóan választható szafari programmmal és zanzibári lazulással együtt egy nagyon kerek, Kelet-Afrika legkülönlegesebb, leglátványosabb régióit érintő utazás. 
2011-08-11 Új Zéland, északi sziget Nehéz olyan embert találni, aki ne vágyna arra, hogy megnézze ezt a csodás kis szigetországot. Ami nem is annyira kicsi. Három magyarországnyi terület, a két fő sziget közül a déli, alig lakott a maga 1,5 millió emberével, kétszer akkora mint kis hazánk. De az északi se túlzsúfolt, Auckland jelenti az urbanizáció központját, azon túl tulajdonképpen vidék az egész ország. Ismerős? :) De legalább próbálkozások vannak arra, hogy az ország társadalmilag ne boruljon fel nagyon: a főváros, a politikai, kulturális és pénzügyi élet központja Wellington, ami Aucklanddal ellentétesen, a két sziget között húzódó Cook-szoros partján fekszik, a déli sziget legnagyobb városa, és központja Christchurch a Csendes-óceán partján, míg a turizmus, pláne az "extrémturizmus" inkább a Déli sziget keleti oldalára és természetesen Queenstownra koncentrálódik. Új Zéland, Északi-sziget villámvideó, egy percben, itt. Auckland furcsa keveréke az amerikai és a dél-amerikai helyeknek, a leggyakrabban elképzelt brit vonást komoly eszközökkel kell kutatni, mire feltűnik. A standard Guinness Pub még egyáltalán nem az :) A város felhőkarcolói, impozáns Sky tornya főleg messzebbről, a vitorláskikötő felől lenyűgöző látványt nyújtanak, kicsit még giccses is a zöld környezetben, a sok vitorla felett magasodó üvegtornyok hatása. A Sky torony még egyre jó: fejest ugrani az élményekbe. 190 méter magasról bungee jumping, pontosabban, elnézést, base jumping, a déli félteke legmagasabb tornyáról, enyhén szólva különleges élmény. Átélni izgalmas, egyben aggasztó, később remegős, majd hihetetlen. 10 méter ereszkedés, 80 méter szabadesés, 100 méter fékezés = könnyezés, üvöltés, és persze adrenalin.
Whakarewarewa. A kimondhatatlan nevű falu, rezervátum: maori, és földtani. Falu, ahol próbálják őrizni a népszokásokat, de inkább előadják, viszont azt jól csinálják nagyon, ami párosul a környéken döbbenetesen szokásos utóvulkáni működéssel: gejzírek, fumarolák, mofetták, igen vegyesen. Ahol mindez összevonva szűk területen csoportosul, az Wai-o-Tapu. Leírhatatlan színek, tavak, hőforrások és persze néha szagok. A kén, az kén :) Innen már nem sokat kell utazni a Gyűrűk Urából (a film) is ismert Végzet hegyéig: Ngauruhoe. A Tongariro nemzeti park vulkáni kúpjainak legszabályosabb csúcsára fel is vezet a népszerű Tongariro Crossing túra, ahol ismét egy új zélandi őrülettel, a social climbing-gal találkoztunk. Vigyázz, Eupolisz úton is megjelenik :). A lényeg, hogy oda nem illő ruházatban mássz hegyet, túrázz, ferrátázz. Persze ésszerű, pontosabban biztonságra törekvő keretek között. Az már mindenkinek csak a saját baja, ha fehér inget és csokornyakkendőt vesz fel egy 30 kilométeres túrához :) Wellington, főváros, város. Sétálni itt különleges, de nem új zélandi szempontból. A helyiek számára viszont tényleg Auckland ellenpontja tud lenni, a kisebb területen elhelyezkedő, kisebb lélekszámú, ám az ország szempontjából hasonlóan fontos város. A Cook-szoros partján, ahol a szélvédett kikötőből kifordulva azonnal a nyugati szelek birodalmában találja magát az ember, a két sziget közt járó hatalmas komp elhanyagolható bárka az óceán mozgásában, lenyűgöző. A Déli-szigetre hangulatos tengerszorosokon, meredek dombok közti víziutakon érkezünk meg. Azonnal érezhető a forgalom csökkenése, a legközelebbi benzinkútig cirka 60 km-t kell utazni :) Írta: Happ Gergely Képek, videó: Solymosi Rezső, Heiling Zsolt, Happ Gergely Utunk: Új Zéland
2011-06-24 Ötschergräben - mesés szurdokvölgyek között (Ausztria) A hét elején Ausztria egyik legszebb, ám számunkra még felfedezetlen szurdokvölgyében, a méltán híres Ötschergräbenben jártunk, melyet sokszor nemes egyszerűséggel csak az osztrák Grand Canyon néven emlegetnek. Bár az összehasonlítás elég bátran hangozhat, ne legyen kétségünk, hogy egy csodálatos és igazán vadregényes túra vár azokra, akik felkeresik a Magyarországtól csupán két órára található Ötscher régiót.
Mariazelltől alig negyed órás autóút után Wienerbruck települése mellett könnyedén rátaláltunk a szurdokvölgyet is magába foglaló Ötscher-Tormauer Naturpark bejáratára, kora délután így meg is kezdtük túránkat. A pár eurós belépőt megfizetve néhány perces séta után ösvényünk a patak mentén fordul be a völgybe, ahol hirtelen elénk tárul az aránylag széles szurdok és az azt körülvevő sziklás hegyoldalak.
Jól kiépített és könnyen járható úton haladunk tovább a szurdok gyomrába, hol a patak bal, hol pedig a jobb oldalán, majd alig negyedórás séta után elérjük az első meseszép vízeséseket. Kisebb-nagyobb hidakon átkelve csodás fenyvesek közt pár perc után már a Lassingfal-vízesés látványában gyönyörködhetünk az erre a célra épített pihenőhelyek egyikén. A lefelé ereszkedő pár kilóméteres első rész lassan véget is ér, ám előtte még át kell kelnünk egy-két meglehetősen szűkre szabott sziklakapun, ahol nem árt az óvatosság, ha az ember nem akarja jó alaposan beverni a fejét..:) Az első szakaszon tehát túlvagyunk, a patak partján épített vízierőmű - melyet érdemes egy pár percre megtekinteni - melletti tisztás ragyogó hely az első pihenőre és egy kis energia feltöltésre. Az út itt kettéágazik, letérhetünk a hasonlóan szépséges Hintere Tormäuer szurdok felé, ám az Ötschergräben legszebb részeit ekkor még nem is láttuk :) Tovább mentünk tehát az erőműhöz tartozó épületek mellett, majd egy újabb hídon átkelve haladtunk tovább az Ötscherhias turistaházig. Utunk néhány helyen pár méterrel a patak fölött halad tovább, néhol pedig jól rögzített fapallókon kelünk át. Korlátot nem mindig találunk, ám a mélység nem túl nagy az út pedig széles, így figyelmesen haladva mindenki számára jól és biztonságosan járható. A kristálytiszta és sokszor egészen mélyzöld színű Ötscher-patak mellett járva az ember legszívesebben mártózna egyet, a kiálló sziklák pedig leginkább vakmerő ugrásokra csábítanak, persze ezt jobb, hogyha nem itt próbáljuk ki :) A parkolótól indulva alig másfél-két óra után tehát elérjük a Ötscherhias turistaházat, ahol egy-egy helyi specialitás illeve habzó sörök fogyasztása közben élvezhetjük a ház előtt lezúduló vízesések sokaságát.
Egy kis pihenés után elhagyva az Ötschergräben első részét folytatjuk utunkat a felső szakasz felé, majd egy alig 1 km-es séta után elérjük az egész környék talán legszebb vízesését, a Mirafallt, amely mintegy 80 méteres magasságból zúdul lábunk elé egészen lenyűgöző látványt nyújtva.. Ha eléggé kicsodálkoztuk magunkat indulhatunk is tovább, hiszen még sok van hátra túránkból. Utunk ismét a szurdok oldalában vezet sokszor omladékos terepen, tehát továbbra sem árt az óvatosság. Egy elágazás után folytatjuk utunkat a patak változatos zúgói és sziklába vájt medencéi között, ahol ha szerencsések vagyunk könnyen halakat is láthatunk. Szurdoktúránk végén vár még ránk egy meglepetés, egy alig öt perces kitérő után elérhetünk az 50 méter magas Schleierfall vízeséshez, amely az eddigiekhez hasonlóan ismét csodás látványt nyújt. Utolsó vízesésünk után a már jól ismert úton térünk vissza az Ötscherhias turistaházhoz, ahonnan még egy kisebb hegyet megmászva mintegy egy óra után érjük el Erlaufklause megállót, ahol pedig a romantikus hegyi vasút vár ránk, hogy visszatérjünk a Winterbruckba, túránk kiindulópontjához. Írta és képek: Pál Máté Utunk: Ötschergraben - Ötscher csúcsmászás
2011-06-23 Fekete hmongok (Vietnám)
A maók, vagy ahogyan ők nevezik népüket, hmongok jelentős számban élnek Thaiföldön, Laoszban és Vietnámban. A 18. században kezdődött meg átszivárgásuk Kínából a határokon túlra. Vietnám 13 megyéjében vannak jelen (főleg az északi területeken), alcsoportjaikat színenként különböztetik meg. Ez alapján léteznek piros, zöld, fehér, virágos és fekete hmongok. Utunk során leggyakrabban a fekete hmongokkal találkoztunk, hiszen ők élnek legnagyobb lélekszámban az észak-vietnámi Sapa körüli falvakban. Rajtuk kívül néhány napi járásra találhatunk még dao, tay, giay, kinh valamint xa pho falvakat is, de a homongokat egyszerűen megkülönböztethetjük tőlük, hiszen ők mindig sötét indiókék (szinte fekete) ruhákat hordanak. Két napos túránkat Sapaból indítottuk, a bevezető szakaszon még sokan csapódtak közénk a távolabbi falvakba igyekvő hmong nők és gyermekek. Nem titkolt szándékuk persze a szuvenírek ránk sózása volt, de miután vezetőnk értésükre adta, hogy nem kérünk a portékákból, szépen lemaradoztak. Kezdetben az általuk megművelt teraszos rizsföldek között vágtunk át. Ezeket a rizsföldeket a klímából adódóan egy évben többször is vetik és aratják, de továbbra sem gépesítenek, kétkezi erővel végzik a derékfájdító munkát. A teraszokat elhagyva átjutottunk egy kellemes bambuszerdőbe, néhol teljesen az apró ösvény fölé hajlottak a szálak, másutt kibukkant az alattunk elterülő pazar kilátás. Szerencsénk volt, az eső nem esett, igazi kiránduló időt fogunk ki. Vezetőnk folyamatosan mutogatta az ehető vagy éppen mérges növényeket. Első napi túránk vége felé egy jókora vízesés partjára értünk, innen már látszott a falu ahol aznap megaludtunk. Vacsora előtt szállásunk falujában beinvitáltak bennünket egy család kunyhójába. Bemutatták hogyan készítik, szövik ruhájukhoz az anyagot, milyen módszerrel festik indigókék színűre a ruhának valót. Vezetőnk ugyan nem a hmongok táborába tartozik, hanem egy másik törzshöz, a piros daókhoz, de folyékonyan fordította az ismereteket, hiszen kicsi kora óta az említett népcsoport tagjai között is nevelkedett. Anyanyelve és a hmong nyelv között van is némi átfedés. Az első képen ábrázolt fiatal lányka vezetett bennünket, mellette pedig a dao törzs idősebb tagjainak portréja látható. Ők is indigókék ruhát hordanak, de a férjezett asszonyok kopaszra borotválják fejüket, általában szemöldöküket is kiszedik és piros turbán szerű fejfedőt hordanak.
Írta és képek: Szigethy Eszter Utunk: Thaiföld, Laosz, Vietnám
2011-06-15 Wadi Rum - holdbéli tájakon járva (Jordánia)
Márciusi jordániai körutunk egyik legjobban várt állomása az a Wadi Rum sivatag volt, mely az ide igyekvő kalandvágyó hátizsákos turisták egyik legkedveltebb célpontjává vált az utóbbi években. Az ország déli csücskében található sivatag Aqabától és egyben a Vörös-tengertől alig 70 km-re található, és könnyen megközelíthető mind busszal vagy autóval az Aqaba-Amman autópályáról.  A gigantikus gránit és vörös homokkő sziklák által uralt tájat – melyet találóan a „Hold völgyének” is neveznek – először Thomas Edward Lawrence (1888 – 1935) angol katona, régész, író és kalandor írta le a 20. század elején. Felfedezései, irodalmi tevékenysége és leginkább az 1916-18-as arab nemzeti felkelésben betöltött szerepe miatt később Arábiai Lawrence néven vált közismert. Romantikus, rejtélyes személyisége, kalandos haditettei és szokatlan életvitele révén számos, róla szóló könyv és film hőse lett. Az egészen a 80-as évekig feledésbe merült sivatagi tájat aztán 1984-ben fedezték fel újra maguknak a sziklamászók, majd vált széles körben ismertté az akkoriban megjelent első útikönyveknek köszönhetően. Fogtuk tehát magunkat és Aqabából buszra szálltunk, letérve az autópályáról pedig pár kilométer után egy őrbódéba ütköztünk. Kifizetve a néhány dínáros belépőt pedig már mehettünk is tovább, hogy pár perc múlva már egy marsbéli táj kellős közepén találjuk magunkat. A nemzeti park bejáratánál megtalálható újonnan épített látogatói központban ki-ki saját vérmérséklete szerint választhat az egy, vagy akár többnapos terepjárós kalandozások, sivatagi sátorban alvások és egyéb speciális programok közül. Kissé zavaró lehet az útjaikat minden áron eladni akaró beduin őslakosok elsöprő rohama, ám kellő higgadtsággal könnyen kezelhetjük a helyzetet, és megtalálhatjuk a legolcsóbb - és remélhetőleg legszínvonalasabb - szolgáltatásokat. Azonban aki úgy dönt, hogy inkább saját maga fedezné fel a sivatag rejtett világát, egy közeli faluban könnyen találhatunk segítőkész és kevésbé rámenős helyieket akik segíthetnek a bejutásban, ahol aztán egy jó térképpel - és sok vízzel - elindulhatunk felfedező utunkra, hasonló útitársak kíséretében :) Mi is így tettünk, találkoztunk helyi barátunkkal aki elvezetett minket szálláshelyére ahol a szemünk elé táruló sziklák mesebeli formákat öltöttek. Itt volt szerencsénk beduin barátunk sátrában tölteni egy felejthetetlen éjszakát, a semmi középén, távol a turistáktól, zajtól, magunk mögött hagyva utunk eddigi fáradalmait. A már-már túlzottan giccses, mesébe illő naplementét először talán mi se akartuk elhinni, aztán a napfelkelténél már simán kisgyermeki vigyorral megjegyeztük, hogy igen, ez nagyon szép… Miután alaposan kicsodálkoztuk magunkat, természetesen nem hagyhattuk ki a már említett sziklamászást sem.. Egy-két kisebb csúcs után csak úgy hívogattak a nagyobb hegyek, mi pedig mentünk amíg tudtunk, hogy végül megcsodáljuk a lábunk alatt elterülő Wadi Rum mesés világát. Hamarosan fájó szívvel vettük tudomásul, hogy ideje továbbállni, időnkből kevés, körutunkból pedig még nagyon sok volt hátra, de ott rögtön tudtuk, hogy ide egyszer még vissza fogunk jönni. Írta: Pál Máté Képek: Pál Máté, Dobai Tibor
2011-06-14 A leszálló sárkány földje (Vietnám)
A leszálló sárkány földje, azaz Halong Bay, Quảng Ninh régióban található Vietnámban. Az UNESCO által is védett öböl egy legendáról kapta a nevét. A mese szerint réges-régen alakult ki mikor Vietnam népét ellenséges idegenek támadták meg. Azonban a vietnámiak védő sárkánya gyermekeivel már nem bírta nézni a nép szenvedéseit, így alászállt az égből, hogy a nép segítségére legyen. Jáde kövekkel szórta tele a tengert, melyek szigetekké változtak és darabokra zúzták a támadók hajóit. Miután a megmaradt ellenség elmenekült az országból az anyasárkány és gyerekei nem tértek vissza az egekbe, hanem az öbölben találtak új otthonra. A sárkányok legendája még ma is él, időnként halászok számolnak be arról, hogy egy sárkány fejét látták alábukni a habokban. Egy ilyen sárkányt én is találtam..  Csapatunkkal vietnámi utunk utolsó három napján látogattunk el a világhíres mészkőszirtek közé. Ránk is fért már az ilyesfajta pihenés, hiszen Észak-Vietnám hegyei között igen csak kimerültünk. A leszervezett hajó makulátlan tiszta volt, helyes kis arany csíkok is díszítették az oldalát. Miután befészkeltük magunkat kabinjainkba, felmásztunk a tetőre és napozó ágyainkból lustán fotóztuk a tájat. Az 1553 km2-en elterülő öböl közel 2000 kisebb nagyobb mészkő szigete 500 millió évnyi formálódás után kapta meg mostani alakját. Az öböl egyéb nevezetességei a cseppkőbarlangok, melyekben furcsa vietnámi ízlés szerint színes fényekkel világítják meg az érdekesebb formákat. Miután a barlangon is átsétáltunk kajakokba ültünk hogy közelebbről is szemügyre vehessük a mészkő szirtek víz fölé magasodó érdes felületét. Nemsokára pedig elszíneződött a naplemente… Első éjszakánkat a ringatózó tengeren töltöttük, majd kikötöttük Cat Ba szigetére, ahol lehetett választani a Nemzeti Parkba való kisebb csúcstúra, valamint egy könnyedebb biciklizés között. Persze az aznapi élmények sorának még itt sincsen vége, mivel csoportomat megajándékoztam egy a honlapon fel nem tüntetett programmal, csónakba ültünk és ebédünket már az úgynevezett
Majom sziget központi bungalójának teraszán költöttük el. Ha még nem lett volna elég a kajakozás, akkor most újra az evező elé ülhettünk és másodszorra is belecsaphattunk a habokba. Én természetesen ezt választottam, de a legtöbben a homokos parton való heverészés mellett döntöttek. Késő délután átmásztunk a bungalók mögötti dombon és felkerestük a majmokat… Vannak itt egyáltalán majmok?? De vannak ám.. Hány mogyorószemet képes egy majom a pofájába venni? Mi történik az elhanyagolt sörös dobozokkal?? No és ha a majmocskákat magadhoz túl közel engeded… Tolvaj-tolvaj!! Segítség, valaki szerezze vissza a telefonomat!! Ennyi majomkodásból aznapra elég is lett, így visszatértünk Cat Ba szigetére… Írta: Szigethy Eszter Fotókat készítette: Radó Márk, Szigethy Eszter Utunk: Thaiföld, Laosz, Vietnám
Oldal tetejére ugrás. |
