Első via ferrátám: Hohe Wand 8 hónapja azt sem tudtam mit jelent, ma megszereztem az első élményemet. Amit meg kell hagyni, jól sikerült. Izgalommal vártam a lehetőséget, hogy kipróbálhassam és izgalommal vártam a hétvégét, hogy végre kipróbálhatom. Megpróbálhatok egy olyan dolgot, amiről azt gondoltam, csak a nagyon profi szikla és hegymászóknak megy. Hát nem. Bárkinek, akiben van némi mersz, nem fél a magasságtól, a kihívástól és aki rendelkezik némi karizommal. Mert az bizony kell. Azt hittem magamról nekem van. Hát tény, van, de amikor ott állok a függőleges sziklafalon, alattam a mélység, nem találok jó lépést a falon és még ha találnék is, akkor is karral kell felhúzni magam......és nem megy. Elfogyott az erő, elfáradtam. Azt hittem ott maradok, de nem adtam fel. Pihentem kicsit, fújtam a levegőt és bár ott volt Dani, aki biztatott, nem ment. Pihentem vagy 5 percig, aztán megszívtam magam. Nem akartam, hogy a biztató szavakon túl bármilyen segítséget kapjak. Egyedül akartam, egyedül kellett megpróbálni. És sikerült. Itt tényleg kellett a karizom. Utána már minden lépés könnyűnek bizonyult. Persze hozzá kell tenni, lépések is voltak. De kezdjük az elején. Így, a jól megérdemelt sörrel a kezemben.......Az első lépések a létrán, begyakorolni a felszerelés használatát nem volt túl bonyolult. Majd az első fal, ami csupán pár méter, már adott egy kis ízelítőt abból, hogy mit is fogunk mi itt csinálni. Rengetegen voltak, várni kellett, egyik utas bár kétszer nekifutott, nem tudott két lépésnél tovább menni. Ő már itt feladta. De megpróbálta! Szóval, míg várunk, előttem felment körülbelül 20 emberke akiknek néztem a lépését, a technikát, hogy próbáljak meg minél kevesebbet bénázni, míg nem végre rám is sor került. És ment, nem volt nehéz. Aztán jött a következő fal. Na hát ez már olyan igazinak tűnt, ahogy a fal lábánál ülve fejem fölé nézve végigpásztáztam a szememmel a falat, ahova majd fel fogok mászni. Az első pár méteren nem láttam fogódzkodót, ez kicsit megijesztett, de megláttam a remek repedéseket a falon, amik segítségével könnyen abszolválni lehetett e pár métert. Nem féltem, vártam, hogy indulhassak. El is indultam. Simán, szépen lépegettem felfelé. Karabiner ki, karabiner át, másik is, biztosítva vagyok, nem lehet gond. Nem is volt. Viszont elkövettem azt a hibát, hogy az első pár méteres falnál nem ültem bele a beülőbe és nem próbáltam ki. Értem én, hogy 2 tonnát bír, amit azért messze nem közelítek meg, de más az érzés amikor ott állsz a függőleges falon és egy rossz lépésnél megcsúszhatsz és leeshetsz. Persze nem a mélybe, hisz a felszerelés megtart, de első ránézésre az ember mégsem bízik egy kantárba!! ami a derekamon van és a két lábamon körbefut! És két kötélben, amivel saját magamat kell biztosítani jóformán lépésről lépésre. Sikerült felmászni az első szakaszon, remegő láb effektus azért előjött, de pár másodperc és nyugtató szavak magamhoz való intézése után elmúlt. Kis pihenő szakasz, majd jön a függőleges létra. Amin felmászni nem nagy dolog, inkább unalmas is kicsit és lassú, hiszen fokról fokra biztosítani kell, azért mégsem játék 20-30 méteres magasságban létrán mászni. És itt pótoltam is hiányomat. Daninak bevallottam „bűnömet". „Hát akkor hajrá, ezt ki kell próbálni, sőt meg kell csinálni. Akkor ülj bele!"-jöttek az instrukciók. „Oké, bátor vagyok, de nincs alattam semmi!!!!" „Nem baj, itt van két kötél, a létra, a beülő,mi kell még?"-jött a kérdés. „Támassz ki lábbal, engedd le magad. Majd engedd el a létrát is és pihenj. Lógasd a kezeidet." És csak lógsz a levegőben, de teljes biztonságérzetben. Hát ennyi. Ez kellett. Tudtam, elbír, ha esés van, ez megtart, maximum a sziklának tudok nekicsapódni. De legalább nem zuhanok le! Ennek ellenére nem nagyon alkalmaztam a módszert a pihenésre. Bár sokszor megtehettem volna, de így elsőre azért hiába nincs tériszony, hiába vagyok bátor, azért a félsz ott van és ott is volt végig. Viszont megcsináltam az Egyszarvút......majd felmásztam mégegyszer!! Volt rá lehetőség, idő, miért ne? Nagyon tetszett, hát akkor még egyszer kell menni, nem hagyhatom ki. És másodjára már könnyen ment. Nagyon könnyen, félsz nélkül és élveztem! Megelégedve, felspanolva és boldogan feküdtem le aludni pár órával később. Vasárnapra meg volt az info, hogy nehezebb lesz, mint a szombat, ha lesz idő és kedv még egy nehéz szakaszt is megcsinálhatunk, aminek neve is adja, hogy valószínűleg nem egy könnyű falról van szó:Blutspur, azaz Vérnyom! Felkelvén az alapizgalom mellett ott volt, hogy ezt is meg kéne csinálni! Hát elindultunk. Eltúráztunk a nap első kihívásáig. Lentről nem tűnt olyan nehéznek. Az első pár méter olyan simán ment, nem is hittem el. Kicsit lassan haladtunk, így volt idő pihenni, nézelődni. Alattam Ausztria, előttem fal, fejemben a gondolat: úristen de jó! Majd a következő gondolat: „hú .... meg, hogy jutok tovább???! nem találtam a lépést, pedig állítólag tele van. Egyujjas fogásokat láttam, de az rajtam nem segít. Vagy látom, hogy ide kellene fellépni, tudok is ekkorát lépni, de vajon itt is menni fog? Izgés-mozgás, többszöri falpásztázást követően, azért csak meglett! Továbbjutottam. Igyekeztem mindig lábbal tolni magam, nem a karommal húzódzkodni---ez igen jó tanács volt. Lábremegés megint előjött, majd elmúlt. Majd elértem a kürtőt, ahol belegondoltam, hogy falnak nekitámaszkodva simán feljebb tudok jutni, de az azzal jár, hogy lógok a levegőben! Kipróbáltam a felszerelést,lógtam a levegőben, de így mászás közben valahogy nem éreztem azt, hogy jól esne valóban használni e remek előnyét a beülőmnek. Kis pihenő ismét és minden lépés megtervezése azonban sokat tud segíteni. Ezt is leküzdöttem! Felérvén kis remegés azért volt és a fejemben „ennyi elég is lesz" felirat. De hát azért ezt nem gondolhatom komolyan!!! folytatni kell. Irány a HTL-steig! Ami a kis hétvégénk legnehezebb szakasza, leszámítva a Blutspurt. Elindultunk. Itt az a nehéz, hogy először a vízszintesen futó drótkötelet követve a vége felé függőlegesbe vált. Vízszintesen, bár ilyen eddig nem volt, egész jól haladtam, igaz, volt egy két lépés, ahol nem igazán tudtam hova tegyem a lábaimat, de használván a jó tanácsokat, egész jól haladtam. Itt már aztán tényleg kellett bízni a beülőben. Amikor a talpaimmal a falat támasztva, izzadó kezeimmel a drótkötelet markolászva tudok csak haladni. Majd néhány függőleges lépés, jó nagyok!!! Kis pihentetőbb szakasz és elérkeztem a ponthoz, ahonnan már csak függőlegesen tudok haladni. Hát itt tartottam egy nagyobb pihenőt. Nem értem el a jó fogást, köszönhetően talán nagy magasságomnak, vagy inkább tapasztalatlanságomnak, nem találtam jó lépést és még a fal is csont függőleges. "Hogyan tovább?? Daniiiii, gyere ide!!! merre lépjek? Hogy csináljam??" elmagyarázta, hogy itt bizony ha megtaláltam a jó fogást a jó lépéssel, akkor a drótkötelet fogva fel kell húznom magam és máris fent vagyok. Nem hangzik túl bonyolultnak, de kétszeri próbálkozás után sem ment. Elfáradt a karom, nem volt benne erő. Anélkül meg ez nem fog menni. „De muszáj lesz neki, azt nem hagyom, nem hagyhatom, hogy fizikai segítséget kapjak és felhúzzanak! Nem is engedném. Egyedül kell megoldani, menni fog. Nyugi." cikáztak a gondolatok a fejemben, miközben felváltva törölgettem izzadt tenyeremet nadrágomban. Felszívtam magam és megcsináltam!!! Micsoda megkönnyebbülés! Milyen jó érzés. Hát innen meg már gyerek játék. Jó kis fogások, látható lépések. És nem a drótkötelet használtam, hisz sziklát mászunk! És felértem. És megcsináltam!!!!! Hát ennyi mára, gondoltam, bár a fejemben ott volt, hogy meg kéne próbálni a Blutpsurt, mert rossz érzés lesz, hogy itt vagyok és még csak meg sem próbálom, ugyanakkor a karjaim annyira gyengék voltak, hogy tudtam, az első 2 centiméter után elfáradnék, így nincs értelme. Majd talán legközelebb, ha már végigcsináltam e két nap szakaszát egy párszor, akkor megpróbálom. De inkább zárjam a hétvégét így, jó érzéssel és boldogan, mint csalódva hogy nem sikerült. Most így este, izomlázzal a combban és karban, égő tenyerekkel, kellemesen elfáradva, a megérdemelt sört kortyolgatva, örömmel gondolok vissza első ferratamra. Némi büszkeséggel tölt el, hogy végigcsináltam, nem szegte kedvem a néha előforduló nehézség és ezt a szakaszt vagy ehhez hasonló ferratakat máskor is szívesen csinálnék. Nehezebbet viszont nem. Ahhoz kevésnek érzem magam és azok a szakaszok tetszenek ahol viszonylag könnyedén lehet mászni és nem „az életért küzdve". Zsófi |
