Mianmar (Burma), Thaiföld (Koh Tao)
Mianmar (Burma), Thaiföld (Koh Tao) |
|
|
A globalizációmentes világ
|
| "Mindenkinek elmondtam, mennyire jó volt. Csúcspont több is volt: csónakázni az Inle tavon, falusi életképek (rizsföldek, bivalykordé, chili aratás, földimogyoró ültetvények, thanaka a lányok arcán, falusi iskola tantermei), a gyalogtúra csillagos éjszakája és hajnali mantra a kolostorban, karácsony este Mandalay-ben, első panorámakép Baganról az egyik nagy templom tetejéről, királyi palota Bangkok-ban, szilveszter délutánja a tengerparton…"-Adrienn, 2011/12. |
|
Myanmar (régebben Burma) lassan 50 éve a diktátorok, hadurak, drogbárók és gerillák földje. Sokan kihagyják ezt az elszigetelt országot, pedig érdemes rá időt szánni. Azokban a régiókban ahová beengedik a turistákat, mint a diktatúrák többségében, a közbiztonsággal minden rendben, az utazók épségét nem fenyegeti veszély. Ugyanakkor az utazás nem egyszerű és sok kényelmetlenséggel jár, de az emberek kedvessége, a látnivalók sokasága kárpótol a nehézségekért. Az ország mintha kivonta volna magát a 20. századból, a globalizáció ide még nem jutott el.
Bangkokból repülővel egy óra alatt Yangonba érkezünk egy nem nagy, de modern, csupa üveg-acél repülőtérre, ahol nem kérdezősködnek se az útlevelesek, se a vámosok, így gyorsan bejutunk az országba.
A fővárosból rögtön továbbindulunk az Inle tóhoz, de előbb rövid séta az emberektől, autóktól, árusoktól nyüzsgő utcákon, igazi ázsiai atmoszférában: zaj, zsúfoltság, lengedező ruhák, telefon- és villanydrótok kibogozhatatlan kötegei, a falak penészednek a forró, nedves klímán. Mindenki ad-vesz mindent: Bruce Lee, és Jézus posztert, longyit, ruhákat, tankönyveket, burmai pénzérméket, sült-főtt és nyers ételeket. McDonalds jellegű gyorsétterem, vagy élelmiszerbolt nincs. Nemcsak a nők, de a férfiak nagy része is tradicionális ruhában jár, longyiban, mely egy egyszerű szabású szoknya, olyasmi mint a szarong burmai megfelelője. Nagy melegben biztosan szellősebb, mint a nadrág. Turistát nem látni, a járókelők megnéznek, mindenki barátságosan vigyorog. A helyiek az utcai kajáldákban kb. harminc centi magas, óvódásokra méretezett, műanyag sámlikon üldögélnek, teáznak.
A járművek nagy többsége lepukkadt jobb kormányos, annak ellenére, hogy az ország 1970-ben áttért a jobb oldali közlekedésre. Az importált, eredetileg belföldi japán gépek olcsóbbak, így azokat hajtják végkimerülésig. Egy buszállomáson láttam, ahogy hat ember egy emelő, két bambuszrúd, egy felni és három lécdarab segítségével kivette egy busz (nem kicsi, kb. 50 fős) motorját, és az utcán generálozta.
Helyenként "police" feliratú, rácsos kisbuszból vidáman mosolygó gyerekek integetnek. Talán iskolabusz??? Motorok, robogók nincsenek, azokat kitiltották Yangonból.
Az egyik belföldi légitársaság gépével egy órás repülés Shan tartományba, majd még egy óra az Inle tóhoz. A repülő korrekt, jól karbantartottnak néz ki, és szendvicset is kapunk:). Leszállás után a reptéren egy fehér köpenyes, maszkos nő belevilágít a fülükbe, majd továbbenged.???????
Másnap csónakot bérelünk, és felderítjük a tavat - látványos kb. 10 m. hosszú keskeny járgányok közlekednek a vízen, mindegyik ugyanolyan éktelenül büdös kínai dízelmotorral.
A tavon élnek az inthák, akik a vízre szorultak, mivel érkezésükkor a partot már elfoglalták a shanok. Halásznak, paradicsomot termesztenek, és lábbal eveznek. Állnak a csónak végében, hónuk alá szorítják az evező szárát, lábbal pedig húzzák, közben kezükkel kezelik a hálót. Megállunk egy szövődében, ahol lótuszvirág szárából és a tartományban tenyésztett selyemhernyó gubójából nyert fonálból szőnek sálakat, ingeket, egyéb ruhadarabokat. Gyönyörű darabok, baromi olcsón, és még dollárt is elfogadnak.
Következő megálló egy szivargyár ahol a nevezetes cheroot-ot, a burmai szivart készítik. Öt-hat kislány tölti valamilyen fa levelébe a keveréket. Sajnos közös nyelv hiánya miatt csak annyit sikerült kideríteni, hogy a töltelék nem csak dohány, hanem különböző szárított növények keveréke, a filter pedig összecsavart újságpapír.
A padaungok eredetileg nem a tó mellett élnek, de turistalátványosságként a parton is van néhány "zsiráfnyakú" nő. Két mosolygós öregasszony szövöget, két kamaszforma kislány nézelődik, nyakukon, kezükön, lábukon rézkarikákkal (valójában nem karikák, hanem spirálisan fölhelyezett ujjnyi vastag rézhuzalok). Először feltesznek hét karikát, majd pár év múlva megint hetet, és végül ötöt. Egyikük levette az ötös szettet, baromi nehéz. Állítólag ha levennék a rézgyűrűket, elsorvadt nyakizmaik nem bírnák fejük súlyát, és kitörne a nyakuk. Azt mondják, ez nem igaz, néha leveszik, semmi gond, de a hagyomány miatt hordják.
Ebédszünet, ahol az étteremben akkora adagot kapunk, hogy nem bírjuk megenni. Három pincér szolgál ki kettőnket, de még így is vannak gondok. Nem azt hozzák ki, amit kérünk, vagy elfelejtik, de zavarukban annyira kedvesen mosolyognak, hogy nem lehet rájuk haragudni.
Jön az ugrómacskák kolostora, ahol unatkozó szerzetesek hurokugrásra idomították macskáikat, és hollywoodi sztárokról nevezték el őket. A macskák valóban ugrálnak, közben egy nő áthúz rajtuk egy hurkot, három szerzetes meg nézi a mutatványt. Az, hogy celebekről kaptak nevet, szerintem kamu. Amikor megkérdezem erről az egyik szerzetest, először csak néz, majd lassan leesik neki a tantusz, és vigyorogva bólogatott, hogy persze, Madonna, Michael Jackson meg Ricky Martin.
Visszafele megállunk egy piacnál, amely mellet óriás kockajátékot játszanak. Nagy fűzfa alatt hangoskodik a közönség. Három, kb. negyven centis dobókockát ejtenek egy hatalmas bőröndbe, és vagy harmincan fogadnak; nyúl lesz-e, hal, vagy teknősbéka?
Este a falubeli kolostorban órákig mondják hangszórókon át a szent szövegeket – a monoton kántálás jó altató. Reggelizés közben a teraszról nézzük a szerzeteseket, amint kis csoportokban vonulnak végig az utcákon alamizsnát gyűjtve. Házigazdánk is otthagy minket, hogy kiossza az előre kikészített rizst. Reggel hideg van, jól jön a pulcsi és a vékony dzseki, de a szerzetesek mezítláb mennek az utcákon. Baromira fázhatnak, de alamizsnagyűjtéskor mindig mezítláb vannak. A helyiek amúgy is max. egy flip flop papucsot húznak a lábukra, cipőt ritkán látni. Az egyik tuk-tuk sofőr öltözéke – kötött sapka, pufi dzseki, longyi, és flip flop papucs mezítláb.
Másnap indulás Kalawba kissé merev mozgású sofőrrel. Lehet a bételtől? Itt a férfilakosságnak ránézésre kb. 90 % rendszeresen bételt rág. Állítólag jó érzés, kipróbáltam, de nálam semmi eufória, vagy kellemes bódultság, csak szar az íze, és hatalmasakat lehet tőle köpni. A helyiek nem így gondolják, rágják, és hatalmasakat köpködnek (mindenfelé hatalmas barnásvörös foltok), a foguk pedig sötétvörösre színeződik, ami kissé horrorisztikus mosolyt eredményez.
Járművünk egy pick-up, platós terepjáró tetővel, ahol az ülésekre akrobatikus mozdulatokkal lehet bemászni. Ahol ketten alig férünk el, négy helyi üldögél. Természetesen a tetőre is jut utasokból, így kb. 20 ember utazik ott, ahol első ránézésre max. tízen férnénk el. Zötykölődünk a kátyús utakon, utasok fel és le, a tetőről szállnak a bétel köpetek. Rövid megálló, kihajtogatjuk magunkat az útra, meghúzzuk a tüzes vizet, cigi - a helyiek vigyorognak. Pár óra alatt megérkezünk Kalaw-ba, amely egy poros kisváros a hegyek között sztupákkal, kolostorokkal, mecsettel és hindu templommal. Látunk szikheket, nepáliakat, hindukat, akik felmenői még a brit uralom idején kerültek ide. Az áramszolgáltatás itt is akadozik, kisebb - nagyobb generátorokkal hidalják át a szüneteket. A városokban ahol jártunk közvilágítás általában nincs (Yangonban pár utcában akad), és a komolyabb szállodák, nagyobb hivatalok előtt fixen beépített kisteherautó méretű generátorok segítik a központi áramellátót.
Másnap rövid túrára indulunk. Elképesztően poros földúton haladunk, helyenként 1-2 cm mélyre süppedünk a vörös porba. Dimbes-dombos tájak, lombos és tűlevelű fákkal, bambuszerdőkkel borított hegyoldalak, a völgyekben rizs, mustár és egyéb ültetvények. Vasútállomáson ebéd, eddig a legjobb. Csirke curry - pár falat csirke, kissé magyar paprikás csirke módra elkészítve, hozzá egy kis zöldségleves, mustársaláta, szószok, friss zöldségek, és persze rizs, amennyi beléd fér. Tikkasztó gyaloglás után visszaérünk Kalawba, fürdés, majd indulás a buszhoz. Csak mi ketten vagyunk külföldiek a buszon. Indulás után tíz perccel ellenőrzés. Civil ruhás, szakadt emberek zseblámpával nézik a papírokat, tapogatják a csomagokat. Pár embert leszállítanak és elengedik a buszt. Szerpentinen kanyargunk a hegyekben, ahol az útnak csak az egyik fele aszfaltozott, az is tele kátyúval. Élesebb kanyarokban a busz megáll, bekapcsolja az oldalvilágítást !!!!!, a tartalék sofőr leszáll irányítani a manővert, amíg átjutunk a veszélyes szakaszon. Jó hogy sötét van. Átlagtempó kb. 5 km/ó. A buszon van TV, DVD amin szünet nélkül myanmari és kínai szappanoperákat mutatnak. Nagyon szórakoztató. Miután kiérünk a hegyekből, autópálya következik, fizetőkapukkal és pár alvó hajléktalannal a kapuk tövében. Itt már begyorsulunk, így hajnali 04:30- ra már Mandalayba érünk, vagyis a kb. 170 km hosszú utat sikerült 7 óra alatt megtennünk!!!!!
Délután séta a városban, hasonló a filing mint Yangonban, de porosabb, szmogosabb, és itt a közlekedésben nem kevés motor és robogó is részt vesz. Egy hatsávos úton gyalogátkelő minek, majd megoldja az, akinek át kell jutnia a másik oldalra. A járművek megállás, és szinte szünet nélkül jönnek, az embereket nem engedik el, csak kicsit lassítanak, ha valaki eléjük kerül, vagy kikerülik. Egy nyomorék - lába nincs, egy gördeszkaszerű taligán tolja hatéves forma kislány - próbál átjutni, de az ő kedvéért sem állt meg senki. Végül átjutottak. Mi is.
Egy étteremben összefutunk két szlovén lánnyal akiket Kalawban láttunk. Az országban kevés a turista, és szinte mindenki ugyanazokon a helyeken mozog, így mindenhol összefutunk ismerős arcokkal, megy a tapasztalatcsere, élménymegosztás.
Másnap reggel egy ún. "blue taxi" - bumfordi kis Mazda pick up, kb. akkora, mint egy kis polski – a jármű amivel megnézzük a város körüli látnivalókat. Sofőr és anyósülés egy fémkeret, ráfeszített műanyag huzalokkal. Tele velük a város, a platón ahol ránézésre négy ember fér el, persze hogy nyolcan üldögélnek.
Az első megálló Inwe, ahova csónakon kell átkelni, majd kétkerekű konflis visz körbe. A csónakkikötőben letámadnak az ékszerárus lányok. Az arcuk szépen kifestve tradicionális sminkkel – thanaka – ami sárga iszapszerű paszta, amit egy fa kérgéből nyernek, és a naptól is megvédi az arcbőrt. Nehéz nekik ellenállni, rögtön megkérdezik a nevünket, próbálnak, mint régi ismerőst kezelni, és mindent bevetnek, hogy eladják a valóban szép és baromi olcsó ékszereiket. Sikerül. A túloldalon a konflisoknál rend van, szakszervezet, nincs veszekedés, hogy ki vigye el a turistát, hanem egy rossz arcú figura osztja ki a munkát, és szedi be a pénzt.
Első megálló egy tikfa templom, majd egy kissé ferde 27 m magas torony, és egy kopottas templomegyüttes. Toronyra érdemes felmenni, gyönyörű a kilátás egészen a városig, körben sztupák arany teteje és templomok sokasága. Látszik, hogy próbálják felújítani, rendbe tenni a templomokat, de a pénzhiány és a trópusi klíma sokszor erősebb, mint az igyekezet. Körben rizsföldek dolgozó földművesekkel, vízibivalyokkal, kis falvak. Autót nem látni, csak robogókat, és lovas kocsikat, aszfalt csak helyenként, lassan zötykölődünk, az egész hangulat olyan mintha, mintha több évtizedet visszamennénk az időben.
Következik a világ leghosszabb tíkfa hídja - 1,2 km. Helyenként betonoszloppal megerősítve, de legnagyobbrészt eredeti állapotában. Helyiek a hídon fotóznak, árulják a szuveníreket, pihenőkben üldögélnek. Lent halászok, a parton éttermek, szerzetesek. Itt sikerült utunk talán a legrosszabb ebédjét kifogni, miközben végignéztük, ahogy a helyiek elkaptak egy kígyót, de nem ölték meg, hanem egy kicsit arrébb elengedték.
Másnap reggel elmegyünk Mandalay Hill-hez és felgyalogolunk a tetejére, természetesen mezítláb a madár-, és majomszar között slalomozva. A hosszú lépcsőn kb. negyed óra, közben gyerekek szaladgálnak fel-alá, árusok kínálják az üdítőt, szuveníreket. Lépcsőfordulókban hatalmas aranyozott Buddha szobrok, imádkozó helyiek. A város felűről lapos, szürke, egyhangú, szmogos, sehol egy szembeötlő sztupa, csak középen terpeszkedik a 2 x 2 km alapterületű Mandalay Fort.
Este vacsora a már megszokott, egy konditeremmel szembeni étteremben, ahol már tudják milyen innivalót kedvelünk. Tizenéves kislány hozza ki a mogyorót a sörhöz, közben beleeszik, a kanalat nem a nyelénél, hanem az „evő” résznél fogja meg, de a kaja jó, és a felszolgálók nagyon kedvesen igyekeznek.
Reggel indulás a buszpályaudvarra, egy szakadt taxival, amelyik egyik előzés utáni visszasoroláskor simán nekimegy a mellettünk haladó kocsinak, de nem is lassít, oda se néz. A másik dudál egyet, de aztán nem erőlködik többet, nincs anyázás, utolérés, keresztbevágás. További kalandok nélkül megérkezünk a kicsit kaotikus buszállomásra, ahonnan időben elindulunk Baganba. Szavannaszerű tájon haladunk, vörösessárga föld, ritkás növényzet, fák, bokrok, szinte várom, hogy mikor jön egy elefánt. Helyette kecskenyájak, bivalycsordák mászkálnak a busz előtt is, az úton, lassítva az amúgy sem gyors haladást. Pár alkalommal az úton patak folyik át, vízben kell átgázolnia a busznak, közben a TV-ben mennek a myanmari videoklipek. Végül a kb. 180 km távolságot sikerül 5 óra alatt megtenni. Gyorsulunk.
Sötétedés előtt még megnézzük az egyik legszebb bagani pagodát, a Shwezigont. Hatalmas aranyszínű kupola, körben szépen rendbe hozott épületekkel. Sok pagodát, kolostort láttunk már – Myanmarban minden város, falu tele van – de eddig ez a legszebb. Szállásunktól kb. 5 perc séta az éttermek utcája. Az éttermek nagyon korrektek, a felszolgálás, a kaja, nagy részük bárhol Európában megállná a helyét, sőt, sőt… A netet kipróbáltuk már Mandalayban is, természetesen generátorról megy, a kapcsolat pedig olyan lassú mint anno nálunk a betárcsázós korszakban, vagy még lassabb. Néha központilag korlátozzák a külföldi oldalak hozzáférését, ilyenkor a személyzet segít valamilyen kódokkal, kikerülő weboldalakkal megoldani a problémát. Másnap biciklivel indulunk bejárni a bagani fennsíkot, ahol több mint 2 000 pagoda, sztúpa, vallási épület maradt épen az eredetileg felépített több mint 3 000 – ből. Kerekezés közben akárhova nézünk mindenhol templomok, sztúpák sokasága vöröslik, fehérlik, kicsik, nagyok, és aranyszínűek, helyreállítottak és romosak. A leglátogatottabbak szépen helyre vannak hozva, de csak egy-kettő van, amelyikre kívülről fel lehet menni. Szinte mindegyik pagodánál árusok, éttermek. Ananda pagodánál lepihenünk egy étteremben, jön egy turistabusz melyet árusok tömege követ, robogón, biciklin, futva. Felmászunk a legismertebb naplementenéző pagodára, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílik a bagani fennsíkra. A látványt Angkorhoz, vagy a piramisokhoz lehet hasonlítani, ez a templomerdő ameddig a szem ellát a ritkás növényzettel borított fennsíkon - fantasztikus. Még megnézünk pár pagodát, majd visszavisszük a bicikliket, és egy sör után lovas kocsival visszatérünk naplementét nézni. Összegyűlik vagy 30-40 ember, helyiek, turisták vegyesen, ami itt már nagy tömegnek számít. Visszafele konflisos embert kérdezgetem - tősgyökeres bagani, de egy ideig Yangonban taxizott, ami anyagilag jó volt, de a várost utálta. Gyűjtött annyi pénzt, hogy a fiát magániskolába tudja íratni, mert az állami szart se ér. Visszatért Baganba, szezonban „taxizik”, az év többi részében étteremben pincér. A ló az övé, a kocsit bérli, szeret Baganban élni, a kormányt utálja, nagyon reméli, hogy minél előbb lesz valami változás. Turistának lenni Myanmarban baromi jó, de élni nagyon nem szeretnék itt.
Reggel irány a kb. 50 km távolságra található Mount Popa. Útközben megállunk egy földműves kunyhójánál, amely mellett kőmozsárban egy ökör forgatja a követ, ami őrli a gabonát. Hogy mit, nem sikerült kideríteni, én meg nem ismerem fel a különböző magokat, ha nincsenek feliratozva. Mintha száz évet visszamennénk az időben. Mindent kézzel csinálnak. Az útépítést is. Mindenhol max. egy úthenger segíti az embereket, akik között sok nő dolgozik. Követ törnek, kézi szitával szortírozzák, taligán viszik, fém hordóban tűzön melegítik az aszfaltot. Lehet, hogy kényszermunka???
Cukorsüvegszerű hegy tör 1 500 m magasba, a legendák szerint az istenek és szellemek lakhelye. Látványa emlékeztet a görögországi meteora kolostorokra, csak itt az épületek sokkal díszesebbek. Hosszú lépcsősoron lehet felmenni a hegy tetejére épített templomegyütteshez, természetesen mezítláb, sunyi majmok, és persze majomszar között. A hegytetőn templomok, zarándokok, adománygyűjtő perselyek és gyönyörű kilátás egészen a távoli, csak sejthető bagani fennsíkig. Lent a faluban séta után szokásos csirke curry, és indulás vissza.
Korán reggel irány a reptér ahonnan a repülő félórás késéssel indul. Szomszédunk egy listát böngész (utaslista??), és a kezére írogat. Elkezdi nézegetni a fényképezőjén a képeket, odasandítok – szerzetesek, templomok, csoportképek, majd portrék szemből, profilból lent kis számokkal…...
Utunk végére hagytuk Yangont. Az Óvárost már megnéztük, irány a legfőbb látnivaló, a Shwedagon pagoda. A szinte mindenhonnan látható 100 m magas pagodát hatvan tonna arany burkolat és több mint hétezer gyémánt és drágakő fedi. Négy égtáj felől széles, fedett lépcsősorok vezetnek a pagoda márványalapjához. Lenyűgöző látvány a város közepén a hatalmas csillogó kupola, körülötte több mint nyolcvan szentély, imaház, meditálócsarnok, márvány és arany minden. Itt nyugodtan lehet mezitláb mászkálni, nincsenek majmok, és egy takarítócsapat rendszeresen felsöpör. A Shwedagon Yangon büszkesége, az ország szimbóluma, és csakugyan - árnyékában más pagoda nem rúghat labdába. Még sétálunk a városban megnézünk egy pagodát, mecsetet, és keresztény tempolomot, melyek békésen megférnek egymással, majd visszataxizunk szállásunkra. Este vacsi, sör, semmittevés. Fárasztóak voltak a hosszú utazások, a hiányos infrastruktúra, de megérte, vissza fogok jönni. Reggel a szállodai busz kivisz a reptérre, indulás Bangkokba, vissza a huszonegyedik századba. Pali, 2010. |
|
|
